Vitalcsalád
A családi mézeskalács
Cukrászcsaládból származom, de erről ma már csak az emlékek és a dédnagyapám kézzel írott receptkönyve beszél. A békéscsabai cukrászda helyére a Kner Nyomda került, a cukrásztudomány pedig a dédnagymamámmal a sírba szállt. Kiskamasz voltam, amikor meghalt, előtte évekig velünk lakott. Emlékszem téli délutánokra, amikor egymás mellett kuporogtunk egy szakácskönyv társaságában, és „fejben sütöttünk”: én kiválasztottam az ínycsiklandónak tûnő recepteket, ő pedig elmesélte, hogyan készültek az ő idejében. Mesélt a főzött szaloncukorról, amihez vasalni kellett a selyempapírt, a házi fagylaltról, a krémes tortákról, a régi időkről. Persze a sütés-főzés nem maradt pusztán csak elmélet: bár akkor már elmúlt 80, minden hétvégén kétféle sütemény került az asztalra – többnyire bukta vagy a szigorúan házi lekvárral készült zserbó –, karácsonykor pedig a fényes bejglik, és ha kirepedtek, lehetett bosszankodni.
Most, hogy a 2 és fél éves Nagy már teljes szívvel éli át a világ csodáit, számomra is új értelmet kapott a karácsony. Már tavaly észrevettem, hogy jóval az ünnepek előtt karácsonyi hangulat fog el. Éjjelente, amikor az újszülött Kicsit szoptattam, megterveztem az ünnepi menüt, kitaláltam az ajándékokat, és még a fa díszítésére is támadtak ötleteim. Mindezt novemberben, pedig volt idő, amikor december 23-án, munka után még ajándékok után szaladgáltam.
Szeretnék olyan anyuka lenni, akinél mindig patikatisztaság van, és az ebéd idejében készül el, akinél saját készítésû az adventi koszorú, és süteményillat ébreszti a gyerekeket. Én azonban ennél sokkal kevésbé vagyok rendes háziasszony, nálam a gépben felejtett mosott ruha olykor megkíván egy újabb mosást, és a takarítás is csak apró lépésekben halad, így mire a végére érek, kezdhetem elölröl az egészet. A kétgyerekes lét nem okozója a házi káosznak, legfeljebb csak egy apró, súlyosbító körülmény.
Ám olykor a legrendetlenebbeket is megszállja a rend utáni vágy. Az idén a karácsony szele szeptemberben, a lakásfelújítás gondolatával érkezett meg hozzánk. Eredetileg csak azt vettem sorba, hol kellene kicsit csinosítani a lakáson, például feltenni a fél éve beszerzett falvédőket, kimosni a függönyöket, megpucolni az ablakokat. Hogy szép legyen karácsonyra. Aztán a konyhánál rá kellett jönnöm, ha szépet akarok, kicsit több kell, mint egy egyszerû takarítás. Mindez pénteken volt, fel is hívtam a férjem, hogy vasárnap kifesthetnénk. Végül is csak a konyha meg az előszoba; a fürdő és a WC meg annyira kicsi, hogy semmi munkával elkészül. Vasárnap estig el is jutottunk a festékkaparás végére, továbbá rájöttünk, hogy a régi csempét jobb lenne leverni, a linóleumot, a konyhapultot kicserélni, és persze akkor már a függöny is lehetne új. A következő másfél hónapban megtanultunk glettelni és csempézni, valamint rájöttem, a gyerekek délutáni alvásidejét a legjobban falfestéssel lehet eltölteni. A festést megelőző csiszolás következtében mindenre puha, fehér por telepedett: a könyvekre, a polcokra, az ajtókra, az ablakokra, a csukott konyhaszekrény polcaira és a tányérokra, poharakra. Egybeköthettem hát a felújítást a karácsony előtti nagytakarítással, és megállapítottam, hogy nem is olyan nagy kunszt alaposan végigvakarni a lakást, mindennek ellenére az efféle házimunkát még mindig utálom.
El is határoztam, hogy innentől a karácsonyra csupa olyasmivel készülök, ami nekem is örömet szerez, és viszonylag kevés köze van a takarításhoz.
Egy novemberi estén, miután lefeküdtek a gyerekek, nekiláttam az adventi naptárnak. Életem párja nem kis meghökkenéssel figyelte, ahogy a franciaágyunkat beterítettem apró, piros és arany papírfecnikkel. Nem igazán értette, mi sül majd ki a dologból, azt meg, hogy még én sem tudom pontosan, bölcsen nem kötöttem az orrára. Végül persze jól sikerült, kis tasakokat ragasztottam, ezeket két öltéssel egymás alá rávarrtam egy színes szalagra. Számokkal nem bajlódtam, a Nagy úgyis csak ötig tud számolni. A tasakokba egy-egy kocka csoki került, az itthon luxuscikk, legalábbis a gyerekeknek. A falfestés iránti nosztalgia üvegmatrica készítésére ösztönzött a délutáni alvásidőkben: ezzel a hálás – értsd, kevésbé ügyesek számára is nagy sikerélményt okozó – technikával szépséges hópihéket, fenyőfákat és hóembereket varázsoltam a lakás számtalan ablakára.
De hogy visszatérjek cukrász őseimhez: nem tudom, hogy dédnagymamám oltott-e be ezzel a mesterséggel, vagy egyszerûen csak azért, mert rendkívül édesszájú vagyok, de sütni nagyon szeretek. A főzést is szívesen mûvelem, de a legkedvesebb mégis a süteménykészítés. Ez viszont gyerekekkel a sarkamban különleges kihívás. Az egyszerû, „összekavarom, és kész” sütikkel nincs is gond, de amit nyújtani, kivágni, díszíteni kell… Vettem hát egy nagy lélegzetet, majd úgy döntöttem, gyerekekkel együtt is felavatom a csillivilli új konyhámat, mézeskalácssütéssel.
A Kicsi a hordozóban ülve követte az eseményeket, és csak kicsit lett lisztes, amikor a Nagy jártában-keltében megszeretgette. Mert persze néha be kellett szaladnia a szobába, megnézni az autókat, de előre elhatároztam, hogy nem fogom felbosszantani magam a keletkező kupin. A Nagy megpróbálkozott a tésztanyújtással, ám legjobban az alakok kiszúrása tetszett neki: sorra készült a sok csálé fenyőfa, nyomott hóember és szívecske. Ezen a ponton életem párja is hazaérkezett, és a csalogató illatok vonzásában csatlakozott a családi boszorkánykonyhához. Vettem színes drazsékat, együtt dobálták rá a cukormázzal megkent, kész sütikre. Az én nagy kisfiam pedig határtalanul büszke volt a szivárvány minden színében pöttyöződő figuráira, még tálcára is ő rakta ki azokat, szép sorban, egymás után. Ott, a mézes-fûszeres, meleg estén már tényleg nem számított az a kis liszt szerte a lakásban, és nem csak azért, mert nálunk soha nincs patikatisztaság.
