Interjú
Végzetszerű ez az egész
Ilyen egy igazi tündérmese. A vidéki kislányt egyszer valaki maghallja énekelni és azt mondja, próbáljon szerencsét a nagyvárosban. Mamájával elindul, hogy meghallgassák ott, ahol a szerencsét osztogatja a sors a bátor, kitartó és őszinte kislányoknak, akik akkor még a három kívánságra gondolni sem mernek. Telnek-múlnak az évek, és a kislány előtt egyszer csak kitárul a világ. Ott áll a színpadon, a nép a lábai előtt hever, csodálják, és persze szeretik is. Hát ilyenek az igazi tündérmesék itt, a földön. Szép és valószerûtlen, mint ahogyan a benne szereplő tündér is olyan, aki a mesékben létezhet, és csak ritkán a valóságban. Akkor viszont úgy hívják: Zséda.
Bájos, elegáns, nyugodt, megfontolt, kiegyensúlyozott – efféle jelzőkkel illeti a sajtó. Tényleg ilyen Zsédenyi Adrienn? Soha nem törik le a körme?
Dehogynem. Bár éppen a körmöm nagyon erős. Néha rosszul ébredek, karikák vannak a szemem alatt, zilált a hajam és rossz a kedvem. De nincs ebben semmi különös. Csak ez általában nem látszik. Szerintem nem extra, ha valaki maximalista önmagával szemben. Én másoktól is elvárom a precizitást, mert magammal is nagyon szigorú vagyok. Vannak elvárásaim, mert vannak álmaim.
Pápán született, lakótelepen élt, Szentesre járt gimnáziumba. De hogyan került a fővárosba?
Énekelni jöttem.
Ezt valahogy sejtettem, de azt nem hiszem, hogy egy tinilány gondol egyet, és csak úgy „felutazik” Budapestre szerencsét énekelni.
Egy táborozáson, az egyik esti énekelgetésen valaki meghallott és azt mondta, hogy érdemes lenne meghallgattatni magam egy szakemberrel.
Ne kelljen már minden részletet kihúzni. Milyen táborozgatáson, milyen szakemberrel? Azért ez sorsdöntő egy tündérmesében.
Tizenkét éves koromtól Pápán névadókon és polgári esküvőkön szerepeltem. Aki verset kért, annak verseltem, aki éneket, annak énekeltem. Ezt csináltam tizenhét éves koromig. De sírva kérem azokat, akiknek vannak felvételeik ezekről az esküvőkről, elő ne vegyék. Többen is foglalkoztunk ezzel, és egyszer szerveztek nekünk egy tábort Veszprémben. Itt mondta valaki, hogy keressem fel Budapesten Sík Olgát. Anyukámmal egyik nap felszálltunk a vonatra, és Olga néni meghallgatott. Azt mondta, hogy valószínûleg ezen a pályán maradok, mert van hozzá tehetségem. Tizenöt éves voltam. Attól kezdve hetente egyszer jártam énekórára. Annyit vonatoztam, hogy megfogadtam: életemben többet nem szállok vonatra. Minden héten legalább nyolc órát ültem a kupéban. Az a szag úgy belém ivódott, hogy még mindig az orromban érzem. Még a taxisblokád idején is jöttem. Vártam Olgi nénit, aki viszont nem tudott eljutni a Jászai Mari tértől az Oktogonig. De a következő héten megint ott voltam, és énekeltünk.
Kicsit igazságtalan a vasúttal. Végül is megérte.
Olyan végzetszerû ez az egész. Máig sokat gondolkodom azon, mi kell ahhoz, hogy összejöjjön. Évekkel később Márai írásaiban találtam meg a választ. Nem tudom pontosan idézni, de valami olyasmit, hogy lehet valaki tehetséges, lehet szorgalmas és lehet szerencsés, de a végzet az, ami erre a pályára visz embereket.
Mármint a végzettől lesz mûvésszé?
Igen, de én magamat soha nem nevezném mûvésznek. Inkább énekes vagy előadó. A mûvész az olyan, mint Rippl-Rónay, Csontváry, József Attila vagy Marton Éva. Éppen ő mondta egy interjújában, hogy a mûvész az nem születik, az azzá válik. Sok nagyon tehetséges gyerek van, aki felnőttként nem lesz mûvész. A tehetség az elszivárog, ha nem kezelik.
Önnél nem tapasztaltunk szivárgást.
Próbálok vigyázni rá. Van úgy, hogy éjszakánként nem alszom, csak bámulom a plafont és agyalok, hogy hogyan csináljam. Ha készen van egy lemez, akkor legszívesebben újra kezdeném, mert nem vagyok benne biztos, hogy hatni fog az emberekre úgy, ahogyan én szeretném. Mondok például egy nőcis dolgot. Sokat gondolkodom azon, hogyan öltözzek fel, hogy az legyen az érzés, amit a dalban szeretnék kifejezni. Hogy a ruha is a produkciót szolgálja.
Pedig tényleg olyan kiegyensúlyozottnak látszik.
A fenét! Csipkedem az ujjaim végét, rágom a szám szélét, folyton töprengek, hogy elég jó vagyok-e.
A dalok olyan magától értetődőek, mintha könnyen születnének.
Akkor elmondom, hogyan született mondjuk a Motel. Csak egy dallamot hallok, amitől jönnek az érzések, egy hangulat. Erre az érzésre kell felépíteni a dalt és a szöveget. Hogy mindenki azt érezze, hogy ez egy olyan szerelem, amilyen csak egy motelszobában létezhet. Csakhogy a rímfaragás nem az én asztalom. Ezért kellenek olyan emberek, akik értik, hogy mit szeretnék. Ilyen például Rakonczai Viktor, a legtöbb dalomat ő írja. Vagy ott van a Mindhalálig… Egy dallamra beugrott a Moszkva tér. Amikor már Budapesten jártam gimnáziumba, és a Széna téren laktam kollégiumban, akkor mindennap ott mentem el. Iskola után mindig leültem egy kicsit mozizni. Figyelni az embereket, kifürkészni, hogy kinek mi a története. Aztán egyszer csak beugrik, hogy akárhogyan is alakul egy élet, van valaki, aki mindenre megoldás.
Színésznő is lehetett volna, hiszen játszott az Új Színházban, a Krétakörben…
Nem vettek fel a főiskolára. A harmadik szûrőn estem ki. Engem Brecht érdekelt, ők meg azt mondták, hogy az én fizimiskámmal jobban állna Molnár Ferenc vagy Moliére. Rám néztek, azt mondták: naiva. Engem a próza, a dráma érdekelt. Soha nem akartam operettben vagy musicalben szerepelni, bár most úgy tûnik, ez lett volna kézenfekvő. De az engem nem érdekelt. Nem is próbáltam újra. Úgy éreztem, ez nem az én utam. Inkább énekeltem és próbáltam hinni, hogy egyszer sikerül. Azt álmodtam, hogy ott énekelek Somló és Charlie között.
Egyszer azt mondta, hogy a tavalyi nagy koncert után egy álló napig csak aludt. Pedig szokott sportolni, és főleg futni szeret, a konditermeket nem.
Meg kell cáfolni magam. A konditerem nagyon fontos, de hely- és főleg edzőfüggő. Télen nem is szabad futnom, a torkom miatt. De foglalkoznom kell a kondíciómmal.
És az alakjával? Ne mondja, hogy nem találták meg az úgynevezett férfimagazinok.
De megtaláltak, csakhogy én ilyet nem vállalok. Nem vagyok prûd, de egy női magazinban szexisnek lenni szerintem sokkal nagyobb kihívás. A divatot is szeretem. Gyakran lapozgatok ilyen magazinokat, mert a divat az valami új a világból. Tudnom kell, hogy mi a szép, az elegáns, az viszont más kérdés, hogy én ebből mit használok.
Szóval Zséda a csúcson?
Remélem, nem. Onnan már csak lefelé van. Azt, hogy most hol tartok, majd életem végén megmondom. Szeretnék hatvanévesen is koncerteket adni. Remélem, soha nem leszek kis popénekes nőcske.
