Vitalcsalád
Anya négy keréken
Az autó jó dolog, ezt elismerem. Praktikus lehet bele pakolni, beleférnek a gyerekek, egyszerűbben lehet megközelíteni vele a világtól távol eső helyeket, némiképp gyorsabb is, mint a tömegközlekedés. Sokkal jobb autózni, mint két kölökkel és összes cuccaikkal fél lábon egyensúlyozni a metrón. Tudom, igaz, így van. Aztán amikor közeledem a kocsi vezetőülése felé, semmivé foszlik az összes észérv, és sikoltozva előtör az életösztön – a gyomorgörcs és a tenyérizzadás jó barátja.
Van jogsim tizensok éve, ám a vezetéssel nem sikerült megbarátkoznom, az első két év bizonytalan próbálkozásait leszámítva nem ültem a volán mögé. Most azonban, hogy a Nagy oviba, a Kicsi bölcsibe ment, én pedig a napi munkahelyre-járásra kényszerültem, be kellett látnom, hogy vezetnem kell.
Életem párja elképesztően türelmes darab, feltehetően nagyrészt ennek köszönhető, hogy egyáltalán képes volt engem elvenni feleségül. Egyidejűleg pozitív gondolkodású, ez meg abból látszik jól, hogy velem még családot is alapított. Csupa olyan tulajdonság, ami alkalmassá teszi, hogy egy vezetésparával rendelkező nőnemű társa legyen az anyósülésen.
Az elszánással jelentkezett az első gond: milyen járművön tanuljam újra a vezetést? A nyolc éves családi Volvo eleve kiesett: noha a férjem ajánlgatta, mereven elzárkóztam, azt összetörni vétek lenne, rettentő drága az alkatrész. Az eladás előtt álló, ugyancsak koros Daewoo szintén kizárt: igazi sportos pasiautó, van rajta spoiler (az én szótáramban egyszerűen csak kapaszkodó), morcosított fényszóró, sötétített üvegek, alufém felni, ehhez kell elképzelni a benne ülő mazsolát, aki, amikor egy forgalmas kereszteződésben kell kifordulnia, több kilométeres sort tart fel maga mögött. Na, nem! Nekiugrottunk a neten a legnagyobb használtautós oldalnak, lett is belőle egy 20 éves Lada, bagóért. Ide nekem hát az országutakat!
Eleinte esténként indultunk útnak, már persze ha akadt gyerekfelvigyázó a késői időpontban. Az már az elején látszott, hogy nagy technikai probléma nincsen, ám a rettegésem sokat ront az élményen. Hetek teltek el, és vezettem rendületlenül, egyre messzebb, egyre bonyolultabb környékeken. Az csak egy apróság, hogy már délben kő költözött a gyomrom helyére, ha az esti gyakorlásra gondoltam, viszont megtaláltam mindennek a legkézzelfoghatóbb előnyét, miszerint alig pár hét alatt hat kilótól szabadultam meg, és ez csak némi benzinbe került.
Ahhoz azonban még a belvárosig sem kellett eljutnunk, hogy kiderüljön: tájékozódási analfabéta vagyok. Megnézem a térképen, eltervezem, merre megyek, aztán az első egyirányú utcánál dugába dől a koncepció, én pedig, mint csiga a labirintusban, bolyongok a tök egyforma utcák között, rövid idő után teljes pánikban. Az én türelmes férjem ezredszer is megmutatja, elmagyarázza, bejárjuk együtt, megfigyeljük a tájékozódási pontokat, és legközelebb újra csak a labirintus kerül elém. Érthetetlen.
Nem megy, nem nekem való – erre jutottam, és fájó szívvel letettem az autós létről. Legnagyobb csodálkozásomra életem párja nem próbált lebeszélni a döntésemről, csendben meg is állapítottam, hogy bár végig biztatott, mégis elég tragikusan mehettek a dolgok. Aztán egyik este titokzatos arccal állított haza, és a táskájából elővarázsolt egy kütyüt. Vagyis kettőt, meg egy csomó zsinórt. PDA, meg GPS. Hmmm???? Na, hát ha létezik rajtam kívül még ember a földön, akinek fogalma sincs ezek mibenlétéről, nőnyelven megpróbálom elmagyarázni. Egy pici műholdvevő, meg egy apró számítógép: a műholdvevő beazonosítja, merre járok és ráhelyez a számítógépen lévő térképprogram térképére. Megadom, hogy hol vagyok, és onnan hova szeretnék eljutni (utca, házszám), aztán egész úton egy kellemes női hang utasítgat, hogy azt mondja „Hajts be a körforgalomba!”, meg „Tarts balra, majd a harmadik utcán balra!” És egyszer csak, hogy „Megérkeztél a célponthoz!”, és tényleg. Nahát! Mindez a Ladám árának többszöröséért. A bénaság sok pénzbe kerül, ez örök igazság. Pozitív felfogással ez úgy hangzik (életem párjának megfogalmazásában), hogy a nyugalmat nem lehet pénzzel megfizetni!
Hát szóval vezetek. A hétvégén a nagyszülők megpróbálták a gyereket kikérdezni erről a témáról, valami olyan kérdéssel, hogy: „És mondd, anya már egyedül vezet?” Mire a Nagy rendreutasító hangon közölte: „Neeeem egyedül, a gépnéni segít neki!” De azért haladunk.
